Diákönkormányzat

Dwa bratanki

Megvan! Minket választottak! – Kiáltottak fel az iskolatársaim, mikor megtudtuk: nyertünk, februárban irány Lengyelország!

Az egész kaland ilyen eufórikusan kezdődött. Most március van. Ez alatt az eltelt egy hónap alatt a Lengyelország szóhoz más jelentések is társultak. Mára az ország neve egyet jelent nekünk felejthetetlen élményekkel, jó társasággal, elképesztő látnivalókkal és egy új kultúra megismerésével.

Az egész út álmosan, de annál ambiciózusabban kezdődött. A hajnali indulás ellenére már a buszon elindult egymás tudásának tesztelése. Egyre csak soroltuk azokat a jellegzetes ételeket, helyeket és eseményeket, amiket Lengyelországhoz tudtunk kapcsolni. Akkor büszkék voltunk a lista hosszúságára, viszont ma már kissé szégyellem, mennyi mindent nem ismertünk. Olyan dolgokat hagytunk ki, amiket minden egyes embernek egyből hozzá kéne kapcsolnia ehhez az államhoz. Mert Lengyelország több, mint Krakkó, pierog és Jagellók. Remélem ez a tény majd a cikk végére önnek, kedves olvasó is világos lesz.

Az első megállónk Wroclaw volt. Talán a legnagyobb meglepetés itt ért bennünket. Egy gyors ütemben fejlődő, dinamikus, nyüzsgő városba csöppentünk, ahol egyszerre találkoznak a patinás házak a legmodernebb épületekkel. Ha ma meghallom a város nevét, egyből az első esti belvárosi séta jut eszembe, amit bár a hosszú buszútnak köszönhetően álmosan tettünk meg, mégis szinte minden képkockája a fejemben él. Látom magam előtt a főtér a hatalmas templomát, körbevéve a Lengyelországra jellemző színes, gazdagon díszített épületekkel, amiknek aljában kávézók húzódnak meg, tele emberekkel, akik ezekbe a presszókba bemenekülve szeretnének elbújni egy kis időre a fagyos időjárás elől. Eszembe jut a főtéren álló fekete zongora, amin valaki önként vállalkozva, teljes könnyedséggel játszik éppen. Ott állunk és valahogyan a társiam arcán pontosan az látszik, amit én is érzek. Az, hogy minden egyes billentyűleütéssel egyre jobban magával ragad minket a teret körülölelő hangulat.

A lengyel-magyar barátság jegyében utaztunk ki, a Waclaw Felczak Alapítvány támogatásával. Sorra kerestük fel azokat a helyeket, amiknek vonatkozása van Magyarországhoz. Az első városunkban ilyen volt a városháza, melyben megtalálható a Hunyadi-család címere, illetve az itt található katedrálist is meglátogattuk. A városban egy, az 1956-os eseményeknek emléket állító tábla is áll.

Wroclaw a törpék városa. Úton-útfélen kis szobrokba botlik az ember, mára több mint 500 kis bronztörpe díszíti a helyet. Mindegyik egy külön személyiség, nincs kettő ugyanolyan a városban. Már az egy külön élmény, ahogy mindenütt feltűnnek az utcák mélyén ezek a jellegzetességek.

Két nap múlva indultunk tovább a következő szállásunkra. Útközben megálltunk a wieliczkai sóbányánál. A lehetőséget megragadva spanyol idegenvezetéssel jártuk be Közép-Európa legnagyobb sóbányáját. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva követték egymást a termek, melyek közül a legfényűzőbb földalatti helyiség a kápolna, fergeteges akusztikával, amit mindenképp ki kellett próbálnunk. Idelent, soktíz méter mélyen bújik meg Szent Kinga, IV. Béla lányának szobra. A felszínre visszatérve már semmi sem állt az utunkban, irány Krakkó!

Megérkezve éreztük, hogy egy fokkal nagyobb városba érkeztünk. A kissé esős időjárás ellenére az utunk jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy Wroclawot elhagyni nem könnyű. Este már útnak is indultunk körbejárni az óvárost. Ahogy az előző szálláshelyünk városának, úgy Krakkónak is megvan a maga hangulata, amit igazán csak az tud átérezni, aki már járt valaha a városban. Ahelyett, hogy mindenképp megpróbálnám valamilyen módon körülírni a lehetetlent, inkább bíztatok mindenkit, hogy amint lehetősége van meglátogatni Krakkót, ragadja meg, mert felejthetetlen élménnyé válhat.

Következő napunkat Auschwitzban kezdtük, szintén spanyol idegenvezetéssel. Őszintén szólva Auschwitzról írni nem könnyű. Nem is áll szándékomban részletezni ezt a programot, ez szerintem érthető. Mégis fontos kiemelni és megköszönni a tárlatvezetőknek a munkájukat. Nagy hangsúlyt fektetnek a megfelelő mennyiségű információ átadására, illetve arra, hogy ezt minden egyes látogató a lehető legjobb helyre tegye a saját fejében a séta végeztével. Az, ami az emberben zajlik le, mialatt végigsétál a munkatábor kőházai között, az a sajátja. Az élmény és az, hogy ezt ki hogyan dolgozza fel, különböző, viszont úgy gondolom, hogy a konklúzió közös. Bartis Attila szavaival élve „Vannak dolgok, amiket soha nem lehet elfelejteni. Túlélni igen, megbocsátani igen, megbánni, jóvá tenni igen, de elfelejteni soha.”

Aznap még volt alkalmunk megnézni a Schindler-gyárat, amelyet ma már átalakítottak múzeummá. Minden egyes terem úgy van kialakítva, hogy a látogató úgy érezze, kicsit belecsöppen az 1940-es évek Lengyelországába. Terror, küzdés és veszélyérzet jellemzi az időszakot, amiben Oskar Schindler a felejthetetlen cselekedeteit végrehajtotta

Krakkóban szerencsénk volt még egy volt károlyis diák jóvoltából meglátogatni a magyar főkonzulátust is, ahol még inkább belemerülhettünk a magyar-lengyel barátság történetébe egy kiállításon keresztül.

Utolsó programunk itt a krakkói vár meglátogatása volt, ami nem csak az épület miatt vált emlékezetessé. A tárlatvezetőnk egy ízig-vérig lengyel férfi volt, akitől mindannyiunknak leesett az álla. Akcentus nélkül, hibátlanul beszélte a magyart, még a legújabb szlengekkel is tisztában volt. Talán ennél a pontnál éreztük a legjobban, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak az épületekben, emléktáblákban és a történelmünkben él, hanem jelen van mindenütt, amerre járunk.

Utolsó állomásunk Tarnów volt. Magyar vonatkozásban Bem József emlékhelyét, illetve egy székelykaput látogattunk meg a Petőfi-téren. Talán ennél a pontnál kellene megemlítenem azokat az ételeket, amik sokszor egy fárasztó nap közepén, ebédkor feltöltöttek bennünket. Lengyelország gasztronómiai élete is állandóan és dinamikusan fejlődik. Sorra nyílnak a tradicionális illetve nemzetközi ételeket is kínáló éttermek. Az egy hét alatt nem csak a programok, de az étkezések is egyfajta élménnyé váltak, köszönhetően a meghitten telt ebédeinknek.

Az utolsó este Tarnów jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy már csomagjaink összekészítve álltak a szobaajtók mellett, tele szuvenírekkel, lengyel ételekkel és élményekkel.

Utolsó programunk a nedeci, azaz a valaha volt legészakibb magyar vár meglátogatása volt. Az épület a hegyek között, egy folyó partján bújik meg. Nemcsak emiatt áll kapcsolatban Magyarországgal ez a hely, hiszen Mikszáth Beszterce ostroma című regényében is olvashatunk a várról.

Leírnám, hogy az utolsó nap milyen lenyűgöző tájak mellett haladtunk, de hazudnék. Azt kell mondanom, nem tudom. Ugyanis a buszon ragadtam meg az alkalmat (alvás formájában) arra, hogy talán először a héten teljes nyugodtsággal leüljek és átgondoljam mi történt ez elmúlt napokban, kicsit kipihenjem a történteket, mielőtt visszatérünk Budapestre.

Sokfajta gondolat kering a fejemben az út óta az országról. Ha most egy dolgot kellene kiemelnem, akkor talán azt mondanám az én szememben Lengyelország a lehetőségek országává vált. Egy helyen találkozik a sokszázéves történelem, a színes kultúra és a megszámlálhatatlan szabadidős tevékenység. Azt, hogy ezt a hármast ki milyen arányban éli meg az országban kinn tartózkodása alatt, csak rajta múlik.

Köszönünk mindent a Waclaw Felczak Alapítványnak!:)

 

Instagram
A Diákönkormányzat Szervezeti és Működési Szabályzata
Menü

Hozzájárul ahhoz, hogy az oldal cookie-kat használjon? További információ

Ez az oldal cookie-kat használ, hogy kellemesebb felhasználói élményt nyújtson. Az "Elfogadás" gombra kattintva hozzájárul a cookie-k használatához. A cookie-król további információt az alábbi linken kaphat: https://ec.europa.eu/info/cookies_hu

Bezárás